A közelmúltban volt a blog első születésnapja, ami önmagában is nagy öröm nekem, de amikor megkaptam eddigi pályafutásom egyik legszebb hozzászólását (innen is köszönöm Nati) tudtam, hogy le kell írnom mindazt, amit már régóta el szeretnék mondani Nektek.
Leszűkítve a kört nagyjából két féle anyuka létezik. Az egyik egész életében, de legalábbis jó ideje az anyaságra készül, mindenre fel van készülve, tudja mi a különbség a textil és a nadrágpelenka között, míg a másik típussal csak úgy megtörténnek a dolog, ebből következik, hogy sokszor váratlanul érik az egyébként evidensnek gondolt lépcsőfokok.
Nem nehéz kitalálni, én az utóbbihoz tartozom, ami azt jelenti, hogy nagyon sok mindenre nem voltam felkészülve. Amikor már látható jele volt a terhességemnek, hirtelen minden és mindenki megváltozott, kivéve szerencsére gyermekem apját, akiért minden nap hálás vagyok. Idegenek kezdtek személyeskedni, kérdezgettek, gügyögtek de ami ennél is rosszabb, a közvetlen környezetem sem beszélt többé egyes számban. Viszonylag hamar elfogott a pánik, ha már most megszűntem létezni, mi lesz később? Minden “mennyi idősek vagytok” kérdésre faarccal válaszoltam, én 28 vagyok, a baba néhány hónap múlva születik. Sokáig elhittem, hogy velem van a baj amiért nem ecsetelem mennyit nőttünk, ettünk, aludtunk és így tovább, de hiszem, hogy egy várandós nővel is lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól, filmekről vagy bármi másról, ami nem a gyerekhez kapcsolódik.
Megmondom őszintén, akkoriban rettegtem attól, hogy úgymond vége az életemnek és elveszik minden ami én vagyok. Valamikor a hatodik hónap környékén jutott eszembe, hogy blogot fogok írni, egyrészt mert sok jó és inspiráló oldalt követtem már akkor is, másrészt mert szerettem volna valamit, ami -talán önző dolog- csak rólam szól.
Miután megszületett a baba volt egy kis szünet, értelemszerűen azt a 4 órát amit alvással tölthettem, maximálisan kihasználtam. Tény, hogy hiába van unokaöcséd/húgod, fiatalabb testvéred, halvány fogalmad sincs mi vár rád. Az első néhány hónap tényleg észbontó, a szó nem feltétlenül jó értelmében. Van, hogy napokig nem jutsz el hajat mosni sem, marad a fáradt zokogás a zuhany alatt, de idővel persze minden kialakul.
Nem egyszer mondtam, hogy feladom, mert egyszerűen nincs elég időm és energiám foglalkozni vele, de nem tettem. Miért? Kétségtelen, fényképezni nagyon szeretek, sminkelni nem kevésbé, és emellett persze fontos, hogy kellő körültekintéssel csináljam amit csinálok. Ha az ember lánya ilyen témában kíván írni, akkor az igenis felelősséggel jár. Szerintem és/vagy nekem nem elég információ az, hogy mennyire cuki a csomagolás vagy milyen jó illata van a terméknek, hisz valamelyest befolyással vagyok/vagyunk más nőkre, akik talán a tudatosabb vásárlás miatt nézik meg ki mit ír egy adott termékről. Ezért igyekszem a lehető legjobb képeket csinálni, figyelem az összetevőket, kihámozom a marketing blabla lényegét és megpróbálok mellette vagy ellene érvelni, figyelembe véve bőrtípust és persze a veszélyességi faktorokat. Mindezt hatalmas lelkesedéssel teszem nap, mint nap még akkor is, ha éjjel tudok csak írni róla vagy alvás helyett fényképezek.
Egyszerűen azért, mert feltölt és kikapcsol, de ami talán ennél is fontosabb, hogy a blog írása segített megtalálni az egyensúlyt anyaság és ÉN szerep között. Harmónia csak akkor lesz, ha én rendben vagyok és ha ehhez az kell, hogy körömlakkokat fényképezzek amíg a gyerek alszik, akkor azt fogom tenni. Egészen komolyan úgy gondolom, ahogyan Nati is mondta: “nem kell elhanyagolni magunkat, és a hobbinkat, csak azért, mert gyermekünk született!”. Nem mondom, hogy egyszerű de már tudom, hogy nem lehetetlen!
Nektek köszönöm a rengeteg támogatást és a kedves szavakat, talán nem tudjátok, de Ti vittetek tovább!