Nagy igazság, hogy ha valamin konstans őrlődsz, álmatlan éjszakáid vannak és csak nem jön a megoldás, akkor egész egyszerűen el kell távolodni. Mással foglalkozni, elutazni és így tovább, mert előbb vagy utóbb magától jön a válasz amit keresel. Esetemben mindig tengernyi kérdés van, de most fókuszáljunk a blogra!
Majd’ két hete volt 5 éves a blog, ami szinte hihetetlen és egyben azt is jelenti, hogy #anyaszemefenye is hamarosan betölti az ötödik életévét. Tökéletesen emlékszem arra a napra, amikor eldöntöttem, hogy belekezdek egy szépségblog írásába, még akkor is ha itthon teljesen ismeretlen fogalom, és alig néhány hazai bloggerináról tudtam. Óriási kihívás volt, hiszen előtte főleg portrékat fotóztam, illetve persze a dokumentarista énem volt fókuszban, ráadásul közel sem értettem annyit a szépségápoláshoz, mint szerettem volna, de azt tudtam, hogy a korábbi (személyes) blogom nagyon sokat adott nekem minden szempontból.
Szerettem a közösségemet, megnyugtatott a tudat, hogy sok mindennel nem vagyok egyedül, imádtam az írás szabadságát, mégis volt egy pont, ami után már képtelen voltam folytatni abban a formában. Túl “csupasznak” éreztem magam és valahol mélyen azt hiszem, csak úgy tudtam kijönni életem egyik legnehezebb időszakából, hogy egyedül néztem szembe vele. Nade, most nem is ez a lényeg, ha gondjaim vannak mindig visszabújok a csigaházamba, magamban dolgozom fel őket, szenvedek ameddig kell, végül felállok újra és újra, mert született harcos vagyok és ez visz előre. 
Az első évben nem kimondottan voltak elképzeléseim a témát illetően, de idővel egyre erősebb volt az érzés, hogy ez az a szakma (szépségipar) amiben ki tudok teljesedni, amiben jó vagyok és ami annyira felcsigáz nap mint nap, hogy a tudásvágyam le tudja gyűrni a fáradtságot. Abban az évben született a kisfiam, meglehetősen nehéz időszak volt, de erről is írtam anno.
2014 már sokkal sikeresebb év volt, bár akkor írtam meg azt a megosztó posztot a szépségblog világáról, még mindig nagyon szerettem csinálni. Az egyetlen ami már akkor is zavart az az, hogy belátok a színfalak mögé, vagyis egyre kevésbé volt vonzó, ezért jobban belemélyedtem a szakmai részébe, úgy mint a kozmetikumok fejlesztése, marketing és társai.
2015 nagyon vegyes, de visszagondolva remek év volt. Találkoztam Beával, aki nemcsak a fodrászom, de egy olyan barátom is lett, akiért igazán hálás vagyok. Rengeteget tanultam, előtérbe került a bőrápolás, az INCI és úgy egyáltalán sokkal tudatosabban csináltam mindent. Az év második felében végre személyesen is találkoztam Natival, aki a kezdetektől olvasta a zagyvaságaimat. Mára a lehető legjobb barátom, a lelkitársam, ő az akiért a világ végére is elmennék. Együtt kezdtünk dolgozni egy hazai cégnél, elmondhatatlanul kemény időszak volt, de talán éppen az kovácsolt össze.
2016 a munka és a tanulás éve volt, ezért a blog is háttérbe szorult kicsit. Bronx Colors nagykövet lettem, Beával összeszoktunk annyira, hogy belevágjunk a hajszínezésbe, a gyermek elkezdte az ovit és szakmailag egyre nagyobbakat léptem előre, ami részben jó, de olyannyira túl voltam terhelve lelkileg és fizikailag egyaránt, hogy az év vége felé drasztikusan súlyosbodott a depresszióm, és életemben először nem voltam biztos abban a bizonyos felállásban. Nem tudom képes leszek-e beszélni róla valaha is, minden esetre keményebb volt mint bármikor, kellett a segítség.
2017 első felében végre eljutottam odáig, hogy akármi is lesz, felmondok mert egyszerűen nem bírom a nyomást és képtelen vagyok az elveim ellen menni, még akkor is ha abból lenne a fizetésem. Szépen lassan élhetőbb lett minden, a depresszió sem volt olyan vészes, ezért bő fél év után képes voltam újra beszélni azokkal az emberekkel akik fontosak nekem, újakat ismertem meg és valahogy minden kialakult. Belevágtam egy komolyabb hegkezelésbe, találkoztam a Phi lányokkal, akik visszaadták a hitemet ebben a szakmában, összehoztak Katával, akire szintén azt tudom mondani, hogy ezerből egy, sőt! 30 felett már nagyon ritka hogy igazi, mély emberi kapcsolatot, vagy mondjuk barátságot alakítsunk ki, vele sikerült.
Fontos momentum, hogy hivatalosan is kikerült egy általam is fejlesztett termék, ami azért érdekes, mert egy korábbi “művemről” sem tudtok, pedig bőven van ám, csak nem az én nevem alatt. Itt jön be az, hogy független tanácsadóként kezdtem működni, ami annyit tesz, hogy inkább bedolgozom a cégeknek, mintsem hagyom magam bedarálni. Fejlesztés, címke, szövegírás, termékmenedzsment, fotózások, social media és még sok sok minden. Ezzel el is érkeztünk a probléma forrásához. Az év vége felé annyira tele voltam már mindennel és mindenkivel, hogy állandóvá vált a “még egy e-mail és felrobbanok” érzés. Az állandó “szerinted ezt hogy, az milyen, jó-e arra hogy, kéne egy kép, írjál már arról, hogy” stb. kitette a napjaim nagy részét és miután végeztem, egyszerűen nem volt kedvem leülni és ugyanazt csinálni magamnak is. Ha ez így érthető.
Ott vagyok mind a két oldalon, átlátom az egészet és nem tetszik. Nem akarom, hogy a saját platformom, a blog amit kikapcsolódásként kezdtem írni, amihez mindig fordulhattam ha szükségem volt rá, egy olyan marketing eszköz legyen, ahol “muszáj” írni, reklámozni, tartalmat gyártani, lájkokat szerezni és így tovább, mert elveszíti a lényegi részét. Gyakran elmosolyodom amikor megmutatok valamit és másnapra már özönlenek a bloggerek az adott cégnél, hogy kérnének terméket. El sem hiszitek hány blog indul nap mint nap, mára már mindenki blogger aki beregisztrált valahova, ami nem is csoda hiszen minden, még a blogger események is arról szólnak, hogyan add el magad, miért téged válasszanak a nagy cégek, illetve persze a pénz, pénz és még több pénz.
Látom, hogy milyen “együttműködések” születnek, mik a feltételek, mennyiért, tudom, hogy mi miért és mikor kerül ki hova, nagyon sok minden visszajut hozzám, ez egy kicsi kör na. Arról nem is beszélve, hogy milyen áron lehet ebből megélni manapság, sokan például Instagram kompatibilisre alakították át a lakást, többnyire 0-24 megy a tartalomgyártás, amire én egész biztosan képtelen vagyok. Szeretem megélni a pillanatokat és elveszni bennük. Alapvetően úgy gondolom hogy mindenki megtalálja a maga közönségét és így is van ez rendjén, de az biztos hogy teljesen mást képviselünk mi 30+ és teljesen más a fiatalabb korosztály.
Lényegében arra jöttem rá, hogy az a nyomás amit érzek teljesen indokolatlan. Semmit nem muszáj, elvégre nem ebből szeretnék élni, nem tudom megerőszakolni magam és olyan tartalmat készíteni, ami tőlem teljesen távol áll, mert ez vagyok én és már nem változom. Nem kell változnom, semmit sem kell. Ez a blog sok mindenről szól, de az eladásról biztosan nem. Rengeteget tudnék erről beszélni, de azt hiszem ez is bőven elég volt.
Apropó azon gondolkoztam mostanában, hogy írnék újra sminkről vagy csak 1-1 apróságról, nem kell mindig hónapokat dolgozni egy poszton (benne 10 termékkel), szeretném elmesélni mik segítenek a harmónia megtalálásában, mi a helyzet a gerincműtét utáni élettel, utazások és fotók, tök jó bőrápolási könyvet kaptam és teljesen egyedül felújítottam a szekrényemet is, megjegyzem nagyon szép lett. Könnyedség kell, hiányzik a fényképezés és az írás öröme, amit csak akkor kapok vissza, ha nem akarok senki másnak megfelelni magamon kívül. Összességében tehát tartom, hogy ez itt az én blogom és azt írok amit akarok, csak néha elfelejtem!
Nagyon köszi, ha elolvastad!