Van az úgy, hogy elégedetten sétálsz a megszokott kis sávodban, fütyörészel, úgy érzed minden rendben van, jó úton haladsz, majd derült égből jön egy váratlan bumm, a következő percben pedig már a földön ücsörögsz és fogalmad sincs hogy kerültél oda. Felmerül a rengeteg kérdés: mi ez az egész, kik ezek az emberek, mi történik körülöttem és főleg, hol is van a helyem a történetben?
Ezzel nagyjából el is meséltem az elmúlt két hónapot. Ha csak a blogra vetítjük ki, akkor nyár közepe táján megint éreztem azt a bizonyos belső feszültséget, a nyomást, amit egyébként semmilyen körülmények között nem viselek jól. Bele is mehetnék a részletekbe de felesleges, röviden az állandó online jelenlét, egy hamis világ közvetítése nem az én műfajom, bár ezt mondanom sem kell, tudom hogy tudjátok. Lényeg, hogy amikor már úgy érzem, hogy senkivel nem tudok leülni egy kávéra anélkül, hogy akarna tőlem valamit, sőt hányingerem van az egésztől, az e-mailektől, a reklámoktól és sorolhatnám, na az az a pont amikor el kell sétálni a virtuális világ végére és ott is maradni.
A dal mondanivalóját mindenki értelmezze ahogy akarja, bárhogy is, de igen erős van neki. Én speciel nehezen bírom ki sírás nélkül, ugyanakkor lenyűgöz minden alkalommal és különben is “do your best but fuck the rest, be something!”
Az igazság az, hogy most elvagyok a világomban és nem tudom mi kellene ahhoz, hogy legalább résnyire kinyissam az ablakokat. Az elmúlt hetekben voltam nagyon lent, és magasabban mint eddigi életem során bármikor, talán pont ezért olyan nehéz újra konstans pályára állni. Pozitívum, hogy ezúttal át tudtam alakítani az energiákat és a testi-lelki harmóniám érdekében visszamentem a balett órákra. Felnőttként egészen más, olyan szintű koncentrációt igényel, hogy esélyem sincs szétesni, ráadásul olyan nagyon szeretem, hogy így a heti 5-6 óra plusz a gyakorlás sem veszi el a kedvem, még akkor sem ha egyre nehezebben kelek fel reggelente.
Változás, útkeresés, hullámzás, semmiből merített energia. Ezek vannak. Olykor fel-fel pislákol némi ötletszikra, de odáig már nem jutok el, hogy le is írjam. Jól jönne valami lökés, megerősítés hogy “Odil, jó vagy Te így! Van értelme, haszna, eredménye, jelentősége.” Valami. Bármi. A legszomorúbb az, hogy ennek belőlem kellene jönnie, de nem jön. Várok. Dolgozom rajta!
Ezzel most sokra mentetek, nemde?