Libikóka #2

Igaz, így közel 36 óra után aludnom kellene, de muszáj írnom néhány sort. A kisfiam a csütörtök estét a nagyinál töltötte, ami ritkább mint a fehér holló. Egyszer írok arról is, hogy milyen hatással van az emberre a gyereknevelés akkor, ha senki sem segít, de ez most egy másik téma. Végre elmehettünk megnézni milyen a Dunkirk, amit persze sehol nem lehet eredeti nyelven nézni, ha mégis, akkor nincs hozzá felirat. Mondjuk így utólag mindegy is lett volna, rémes a szinkron és különben sem volt bonyolult szöveg.

Délután már mondta a gyerek, hogy fáj a feje, de egyébként minden rendben volt, másnap azonban merev nyakkal ébredt, bágyadt, nyilván sír és a szemei is furák. Apa érte megy, szerinte sem stimmel. Mivel több mint 10 évet töltöttem a szegedi gyerekklinikán (szinte szó szerint), van némi tapasztalatom a témában, azonnal kórházba küldtem őket, jövök én is minden papírral ami csak kellhet.

Az ügyeletes belgyógyász szerint folyamatosan figyelni kell, nem tudja mi lehet. Majd holnap jön az ügyeletes neurológus, aki ugyanazokat a vizsgálatokat elvégzi, amit ő és korábban én is. Felteszem a kérdést, hogy képalkotó vizsgálat nem lenne-e indokolt, igaz hogy a mozgásában nincs zavar, de ki tudja. Oh igen, lehet hogy kelleni fog, de hétvége van, esélyünk sincs altatásos MR vizsgálatra. Talán majd hétfőn, addig maradjunk bent megfigyelésen. Rendben. Zokogok nyilván, egyrészt nagyon nehezen viselem a helyet, másrészt ilyenkor mindig visszajön a trauma, hogy egyszer már majdnem elveszítettem a kisfiamat, attól is rosszul vagyok ha egy haja szála meggörbül. 

Kellene nyakmerevítő. Apja rohangál a városban, de hétvége van, minden zárva, vagy nincs gyerekre való méret. Remek. Péntek este lévén már nem kapunk vacsorát, apa elfut vásárolni, utána hozza a kukásautót, alvós nyuszi, de Spuri Gyuri ki ne maradjon! Kelleni fog zsepi, wc papír, tusfürdő és egyebek, de főleg evőeszköz és pohár, mert ugye azt sem adnak. Plusz papucs, mert olyan állapotok vannak, hogy nem szívesen állnék bele a kádba anélkül. Szuper, ez megvan. 

Gyógyszert nem kap, a labor eredményről semmi tájékoztatás, várunk. Egész éjjel nem aludtam, a gyermekem nincs jól, nyilván én sem. Reggel hoznám neki a hamit, természetesen az összes kedvence a hűtőben van. Oh várj, nem, nincsen. Minden eltűnt a hűtőből. Kérdem a nővért, hova lett a doboz és minden ami rajta/benne volt. Mivel nem volt ráírva a neve (mert este 8-kor csak azzal foglalkozol, hogy rá kell-e írni vagy nem, nehogy eltűnjön reggelre), mindent kidobtak és még le is csesztek érte. Apja éppen érkezik, jól felhúzza magát azon az egy szelet vajas kenyéren amit reggelinek szántak, elkezdi keresni a kidobott ételeket. Nővér azt mondja minden a kukában landolt. Apja csak nem adja fel, kimegy megnézni. Kukában csak elvétve néhány dolog, de sem doboz, sem a kedvenc csokis joghurt. Keresi tovább, logikusan kikövetkezteti, hogy a tejes ételek ha nem a kukában, akkor hűtőben kell legyenek. Mit ad Isten, a nővérek konyhájában ott a doboz, a hűtőben pedig rengeteg kaja. Mindösszesen három gyereknek kell bent maradnia a hétvégére, ebből kettőnek eltűnt mindene. Megjegyzem a szomszéd kislánynak rajta volt a neve, a nagymamája meg is találta a cetlit a kukában, a hűtőben pedig az étel nagy részét. Nem értem, de tényleg. Inkább befogom a számat, mert azalatt a 10 év alatt megtanultam, hogy jobb nem szólni. Legutóbb, közel egy hét nem alvás után, amikor már hallucináltam a fáradtságtól, nem engedték, hogy az apja leváltson, merthogy férfi. Kiverte a balhét, nem akarom mondani hogyan bántak velünk utána, kilincsért is könyörögnöm kellett, hogy ki tudjam nyitni az ablakot. 

Az osztályon többnyire kicsi gyerekek vannak. Anyukák tudják, hogy nem egyszerű lekötni egy 4 éves figyelmét, főleg ha fájdalmai vannak. Doktornő javaslatára odasétálunk a kórházi játszóházhoz, de zárva van. A gyermek csillogó szemekkel nézi az üvegablakokon át a tűzoltóautót, majd közli velem, hogy nagyon szomorú, mert nem mehet be játszani. Kérdem a jóllakott nővért, hogy kinyitják-e az ajtót valaha. Felháborodva közli, hogy hát ki van írva, hogy hétvégén nem lehet bemenni. Nem, nincs kiírva, de mégis miért nem? A főnővér szobájában van a kulcs, náluk nincsen. Mérjek inkább lázat. Lázmérő csipog, sehol senki. Negyed óra múlva már megzavartam őket kávézás közben, hogy ha nem gond akkor visszaadom, nincs láza. Hogy bármi más gond van-e, fáj-e neki, adjanak-e gyógyszert és hosszan sorolhatnám, az senkit nem érdekel, kivéve az ügyeletes orvost, aki állandóan vizsgál, jönnek-mennek a beteg babák. Kipanaszkodtam magam, vége. 

Itt jön a másik oldala a dolognak, kivételesen nem kell a földön aludnom. Kaptak néhány összecsukható ágyat, de mivel egymás mellett is éppen elférünk, feküdhetek mellé. Az orvosok rászánják az időt, megvizsgálják újra és újra, a váltás műszak nővérei pedig annyira kedvesek, hogy éjjel ki is mentem bömbölni a parkolóba. Nem tudom tudják-e, mennyit jelent egy anyának vagy akár a beteg gyermeknek, ha kedvesen szólnak hozzá és biztosítják arról, hogy itt vannak ha bármi kell. 

Minden kórházban töltött alkalommal rájövök, hogy anyának lenni a világ egyik legkeményebb dolga. A múltkor, amikor a Madarászban kötöttünk ki, nem voltam benne biztos, hogy egyben kijövök, de gyorsan rájöttem hogy ez hülyeség. Felerősödik az a fajta önzetlen, mindent elsöprő szeretet, ami hihetetlen erőt tud adni, a hétköznapokon észre sem veszem mennyit. Hiába a műtött gerinc, egész nap képes vagyok sétálni a 14kg-os gyerekemmel, énekelni neki és simogatni amíg alszik, mert ha abbahagyom akkor felébred. Ha leteszem, felébred. Lehet 40 fok a levegőtlen kórteremben, akkor is az ölemben fekszik, hisz ott van biztonságban. Órák óta nem ettem, nem ittam és annyira kell pisilnem, hogy leszakad a vesém, de fel sem tűnik, majd zokogok ha elaludt. Az éjszakai portás úgyis jófej, mindig megkínál egy cigivel ha látja, hogy rám férne. Szülőnek lenni nekem olyan mint Vasember, csak rólunk kevesebbet beszélnek, mert ugye ez a természetes. Nem, egyébként nem az, csak vannak olyan szerencsés emberek a világon, akik sosem tudják meg, hogy azok. Minden tiszteletem a szüleiknek!